Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Mikszáth: Beszterce ostroma

2015.10.18

Mikszáth – Beszterce ostroma

 

            Az 1890-es években Mikszáth nagy érdeklődést mutatott a történelem értékátalakító, értékpusztító szerepe iránt. Keserű tapasztalatai voltak saját korának társadalmával és politikai életével kapcsolatban. A századvég társadalmára kettősség volt jellemző: kapitalista és feudális vonásokat is megfigyelhetünk. Ezt a groteszk társadalmat mutatja be Mikszáth a regényeiben. A Beszterce ostroma a régmúlt valós értékeit ütközteti az író jelenének kiábrándító szellemtelenségével, ürességével.

            Mikszáth hősei összeütközésbe kerülnek a korral és az idővel. A Mikszáth regények tele vannak korszerűtlen emberekkel, akik vissza akarják forgatni az idő kerekét. Korszerűtlenségük a kor bírálata is.

            Mikszáth a Beszterce ostromát először csak a Pesti Hírlapban jelenítette meg, folytatásokban. A mű alcíme: Egy különc ember története. A mű keletkezéséről maga az író ír a bevezetésben: a történetet egy képviselő barátjától hallotta, gróf Pongrácz Károlytól. A regény két fő tematikai elemet kapcsol össze. A regény első felét a Don Quijote téma adja, második felében pedig az Apolka-motívum válik uralkodóvá.

            Az első rész Nedec várában játszódik és Pongrácz István életét ismerhetjük meg. Pongrácz nem vette észre, vagy nem akarta észrevenni az idő múlását, a történelem változását. Fura, különc, későn született ember volt, aki a rögeszmés hóbortjainak élt. A 17. században megállt számára az idő, és emiatt ennek a kornak a hagyományai, erkölcsei szerint rendezte be az életét. A 19. század második felében akarta érvényesíteni öröklött nemesi jogait: parasztjaiból hadsereget szervezett, vitézi tornákat, hadgyakorlatokat tartott. Hogy asszony legyen a háznál, Zsolnán egy vándorcirkusztól megvásárolta Donna Estellát.

            A második rész Zsolnán indul, ahol megismerhetjük Apolka történetét. A kislányt apja halála után Klivényi városi írnok cselédként tartotta, majd nagybátyjai felváltva nevelték. A Tartnóczy Emil iránti szerelme miatt mindkét nagybácsi kidobta otthonról. A megfélemlített és kisemmizett lány az öngyilkosságba akart menekülni. Itt kapcsolódik össze Pongrácz és Apolka sorsa. A szökött Estelláért cserébe Beszterce városa túszként ajánlja fel a lányt. Pongrácz elfogadja az ajánlatot, majd ezek után csak a lány nevelésével törődött, féltékenyen őrizte. Ezt követően Tarnóczy Emil visszavásárolta Estellát, visszavitte Pongrácznak, cserébe Pongrácz lemondott Apolkáról és egyben az életéről is, s így nemesedett Pongrácz ismét középkori lovaggá a regény végén. Hatalmas koporsót készíttetett, hogy lován ülve temessék el, majd öngyilkos lett.

            Mikszáth nem azonosul hősével, kívülről és ironikusan szemléli. Fontos azonban, hogy a regény szereplői közül csak a hóbortos Pongrácznak van stabil értékrendje, neki vannak olyan megingathatatlan elvei, amelyekhez a haláláig hű marad. Halála szimbolikus, életével együtt végleg eltűntek a valós nemesi értékek is. Mikszáth úgy gondolja, hogy egy eszmények nélkül fentmaradó nemesi réteg csak visszahúzó erő lehet, amely korlátozza és torzítja az amúgy is nehézkesen kibontakozó polgári társadalom értékrendjét.

            A regény megjelenése óta szinte minden kritika megállapítja, hogy Mikszáth megteremtette a magyar Don Quijote-t. Cervantes regényének főhőse és Pongrácz István között valóban sok közös vonás lelhető fel. Mindketten hátat fordítottak a jelennek, megfeledkeztek az időről és egy rég eltűnt világ ideáljaihoz ragaszkodtak. Don Quijote annyira beleélte magát a lovagregényekbe, hogy azok világát valóságnak hitte, felcsapott lovagnak, s világboldogító eszmékért rajongott,  Pongrácznak azonban nincsenek ilyen eszméi. Don Quijote a valós világba ütközik, Pongrácz viszont nyugodtan éli a maga életét. A regény cselekménye éppen abból alakul ki, hogy az egész környék közreműködik Pongrácz bolondságaiban.

            A regény többi szereplője egy korrupt, haszonelvű világot képvisel. Önző érdekek vezetik őket, apró-cseprő személyes ügyeikkel vannak elfoglalva. Sem személyiségre, sem értékrend teremtésre nincs sem igényük, sem erejük. A Behenczy-bárókban Mikszáth megteremtette az elaljasodott dzsentri típusát. A két Trnowszky testvér jómódban élő kisszerű polgár, vetélkedésük teljes bolondság.

            A regény befejezése nem komikus, inkább tragédia színezi át az utolsó jeleneteket. Az ábrándokat szétfoszlató valóság győzelmét hangsúlyozza az író az utolsó sorokban is. Mikszáth keserűsége abban rejlik, hogy a dzsentri Magyarországon fennen hangoztatott nemes elveit, az annyira őrzött hagyományokat csak egy őrült képes komolyan venni.