Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kölcsey nemzet- és történelemszemlélete

2016.02.20

Kölcsey Ferenc, nemzeti himnuszunk szerzője, költő, esztéta, politikus, nevelő. Jelentősek országgyűlési beszédei, nyelv- és irodalomelméleti munkássága, kritikusi, pedagógusi tevékenysége. Lírájában klasszicista, szentimentális, romantikus jegyek is fellelhetők.

            Pályája szerelemes versekkel indult, majd a közélet, a politikai költészet felé fordult. A magányos, öngyötrő ember kilépett az elszigeteltségből, eszményeire a nemzeti, történelmi témában talált rá. Ide sorolható műve a

 

Himnusz

1823. január 22-én írta Szatmárcsekén ® A magyar kultúra napja.

Jellegzetes reformkori alkotás, a kor értelmiségi világlátásának megfelelően a magyar sors egészét vizsgálja, mérlegeli.

 

A cím műfajmegjelölés: himnusz. Az antik műfaj egész Európában elterjedt, Istenhez forduló fohászt fogalmaz meg. Közel áll a zsoltárok könyörgő, panaszos hangjához is.

A himnusz megszólítottja Isten, a megszólítója költő, aki közvetítésre vállalkozik nemzete és az Isten között. Nem a maga nevében szól tehát, hanem egy közösségében. Isten a történelem irányítója, kérlelhető, befolyásolható.

Az alcím a múltba helyezi vissza a verset, a török hódoltság idejére. A szerző protestáns prédikátorköltő szerepében jelenik meg, siralmas énekekben panaszolja el a magyarság sorsát, széthullását.

 

Szerkezete: követi a jeremiádok (16-17. századi siralmas ének) szerkezetét. Lekerekítettség és aszimmetria jellemzi. Keretes szerkezetű, keretversszakok az első és a nyolcadik (változtatott keret). A köztes versszakok aszimmetrikus szerkezetűek. Az áldás és az átok párhuzama bontakozik ki, de a szenvedés, a büntetés aránytalanul nagy. Három idősík jelenik meg: a régmúlt, a múlt és utalásszerűen a jelen. Ezek szembesítésével értékpusztulást fejez ki. Feltűnő a jövőkép hiánya, ami teljes reménytelenségre utal.

1. vsz. - keretversszak, áldást kér a szerző a magyarokra.

2-6. vsz. – a múlt bemutatása

2-3. vsz. – dicsőséges múlt, Isten ajándékai. Párhuzamot von a magyar nép és a zsidók kiválasztottsága között. A nemzeti büszkeség szólal meg. Természeti adottságaink bemutatásával harmóniát sugall. Felidézi a honfoglalás és Mátyás korának dicső jeleneteit, a törökök és a németek elleni harc sikereit.

            4-6. vsz. – szomorú múlt. A bűneink miatt ránk zúduló nemzeti katasztrófákra a rabló mongol dúlására, a török rabigára, a nemzeti szabadságharcok bukására emlékeztet.

A 4. vsz.ban a tragikum és a félelem semmissé teszik a kezdeti harmóniát.

Az 5. vsz.ban a belső viszályok fokozzák a kilátástalanságot.

A 6-7. vsz.ban a félelemérzés irracionálissá fokozódik.

Romantikus képeket halmoz. Inverziók (“bújt az üldözött”), felkiáltások (“s ah”), paradoxonok (“Nem lelé / honját a hazában”) jelzik a komor indulatokat. A versszakok száma is jelzi a rossz helyzetet. Túlzó, hiperbolikus képet használ, pl.: “vert hadunk csonthalmain győzedelmi ének”. Ez a sor Tacitus átvétel.

Legfőbb bűnnek a belső széthúzást tartja. Anafórát használ: (“Hányszor…”). A vers érzelmi, hangulati tetőpontja az 5-6. vsz.

7. vsz. – jelen: sivárság, reménytelenség jellemzi. A bűnök legsúlyosabb következménye a rabság és a nyomorúság lett. Ellentétbe állítja a múlttal:

vár« kőhalom

kedv, öröm« halálhörgés, siralom,

szabadság« rabság

Megjelenik a jövő is, a nemzethalál gondolata.

8. vsz. – keretversszak, áldás helyett szánalmat kér – csak Isten teremthet újra harmóniát.

A vers kulcsszavai: bűn – büntetés - bűnhődés hármasa.

Párhuzamba állítható Vörösmarty Szózatával és Berzsenyi A magyarokhoz I. című versével.

Versformája: 6 illetve 7 szótagos keresztrímes trocheikus sorok

1844-ben Erkel Ferenc zenésítette meg.

 

A Himnusszal szoros kapcsolatban áll az 1838-ban keletkezett

Zrínyi második éneke

 

            A Himnuszban felvetett problémakört folytatja, gondolja újra. Kölcsey még kiábrándítóbbnak találja a magyarság helyzetét, mint korábban. Pesszimizmusának oka, hogy az 1832-36-os országgyűlés nem hozott semmi változást, akik cselekedhettek volna, börtönbe kerültek.

            A cím magyarázata: Zrínyi és Kölcsey párhuzamba állítható: mindketten következetesen küzdöttek a magyarságért, a hazáért, de a korabeli hatalom mindkettejüket félreállította, háttérbe szorította. Életükben a meg nem értettség és gyanakvás fogadta őket, haláluk után értékelték csak nagyra tevékenységüket. Halálukkal kapcsolatban pletykák keringtek, mindketten váratlanul, válságos politikai időszakban haltak meg. Zrínyi kapcsán gyilkosságot, Kölcseynél mérgezést emlegettek, de egyik sem bizonyított.

            A költemény párbeszéd a költő és a sors között: két kérés és két tagadás. Valójában belső monológról van szó, a lélek belső ellentmondásait jeleníti meg. A lírai én álarca Zrínyi: a költő és hadvezér, a cselekvő ember. Az ő nevében szólítja meg a sorsot. A végveszély érzésével eseng a sorshoz a hazáért, vagy ha a mai nemzedék nem méltó irgalomra, legalább a jövőért. A 3. versszakban ugyanis elválik a hazához való viszony a nemzethez való viszonytól: a haza a hagyományt, szent eszméket, az ősök szellemét jelenti, ezért védeni kell, a nemzet jelleme viszont a korcs utódok, ők pusztulásra ítéltettek, mert nem méltók a hazához.

            A Himnusz kérését ismétli meg, de nem elégikus alázattal, nem bűntudattal, hanem büntetést kérve. A megszólított sem a Himnusz szigorú, de igazságos istene, hanem a rideg, személytelen Sors. Ez a sors megfellebbezhetetlen ítélettel felel: az a nép, amely cserbenhagyta hazáját, vesztet érdemel. A költő a sors kegyetlen válaszára elnémul, ez a némaság a legszörnyűbb fájdalmat jelenti.

            Kölcsey attól rettegett, hogy a nemesség bűnével magával ránthatja az egész nemzetet. Azt panaszolta, amivel a legjobban féltette nemzetét: “…más hon áll a négy folyam partjára, / Más szózat és más keblű nép.” (herderi jóslat). Ez az utolsó figyelmeztetés a nemzethalál képének megfestésével, a nemzeti felelőtlenségből, tespedtségből, morális közönyből akarta felrázni a magyarságot.

            A vers kompozíciója világos, jól áttekinthető: a páratlan versszakokban a Zrínyivel azonosuló költő könyörög, a páros versszakokban a Sors kegyetlen válaszait halljuk.

A költeményben a két elbeszélő szinte egymás mellett szól el, mert szavuk egybekapcsolódik ugyan, de a hazafi csak veszély, a sors csak a törvény szintjéről szemlélődik. Az egyik gyors cselekvést követelne, a másik a történelem mozgásának elvét állítja szembe. Ebben az ellentétben ott rejlik az a reformkori felismerés is, hogy ha nem cselekszünk, elveszünk, és hogy senkitől sem várhatunk segítséget, magunkra vagyunk utalva.

            A vers stílusára a költői képek (metaforák, megszemélyesítések) túlburjánzása jellemző.

Klasszicista vonásai: világos, logikus felépítés, a verselés szabályossága. Erőteljes képei, expresszív kifejezései, érzelmi telítettsége romantikus, helyenként szentimentalista jellegre utalnak.