Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Összegzés és számvetés József Attila verseiben

2015.11.17

Összegzés és számvetés József Attila kései verseiben

 

 

 

            József Attila utolsó verseiben még egyszer mérlegre teszi életét, magatartását, egész emberi-és költői sorsát, adottságait és lehetőségeit, s még egyszer rákérdez az élete értelmére. Ezek már a végső számadás költeményei.

            1936-ban jelent meg József Attila utolsó verseskötete, a Nagyon fáj. Az ebben a kötetben lévő verseket fegyelmezettebb, zártabb forma jellemzi, a jelenségek leírását felváltja a személyes érzések megfogalmazása.

Élete utolsó 3 évében egyre inkább foglalkoztatta a költőt a mélylélektan és az egzisztencializmus, a világ és önmaga megismerésének nehézségei. A pszichoanalízis hatására felszabadultak elfojtott gyermekkori vágyai, fájdalmas emlékei. Sokszor idézi fel a verseiben az elvesztett édesanyja képét is. Bár ezekben az években közvetlenül nem vett részt a mozgalmi életben, a közéleti téma továbbra is jelen van a verseiben. A szabadság, a veszedelmes nézetek terjedése, a magyarság sorsa foglalkoztatja.

            1936-37-re József Attila mind magánéleti, mind közéleti törekvéseiben, vágyaiban kudarcot vallott. Szakított élettársával, Szántó Judittal, új szerelmei egyoldalúak voltak, erősödött a nácizmus és szovjet bolsevizmusról is riasztóhírek érkeztek. A válság már egy amúgy is beteg embert sújtott.

            Mindezek önmarcangoló, önellemző írásokra késztették. Utolsó hónapjaiban több létösszegző elégiát írt. A legjelentősebbek: Karóval jöttél; Talán eltűnök hirtelen; Íme hát, megleltem hazámat.

Közös bennük a kudarcérzés, az elromlott élete miatti gyász. Úgy érezte, hogy alkalmatlan volt az életre, és ezzel a jó halál lehetőségét is elveszítette. A verseket összeköti a költő befelé fordulása, nem a közönségnek írt, megszűnt számára a külvilág. Formai szempontból ezeknek a műveknek a legfőbb újítása a tömörítés, a versek csak a végső következtetést mondják ki. Gyakran hiányoznak a grammatikai kapcsoló elemek, második személyű, önmegszólító formát használ. Mindhárom vers valószínűleg Balatonszárszón született.

 

 

Karóval jöttél

 

Létösszegző, önmegszólító vers. Önmagát kívülről és felülről nézi, gúnyos, önironikus hangú.

Megjelenik énjének kettőssége: a gyerek és a felnőtt. A felnőtt szólítja meg a gyereket.

A vers képeit és szókincsét a gyerekkor világából meríti. A gyerekkor a szerepek felvállalásának kora, a felnőtt sorsa pedig az állandó csalódás, kiábrándulás a szerepekből.  Ebben a helyzetben a költő önként vállalja a halálát, mert úgy érzi, hogy elveszett az értelmes élet.

Kérdések és válaszok váltogatják egymást a versben. Úgy érzi, hogy ő nem olyan, mint a többi ember, mindig ártott önmagának, mindig többet akart, mint amire a világ lehetőséget adott.

A vers szinte minden eleme többértelmű. Megjelentik a hét torony motívum Gárdonyitól, ami a magányt, a végzetet, a sorsot szimbolizálja. A bezártságból való szabadulás lehetetlensége és a lemondás szólal meg.

 

 

 

Talán eltűnök hirtelen

 

Létösszegző és időszembesítő vers. A költő szembekerül az élet végességével, megvizsgálja, hogy tudott-e élni a lehetőségekkel. Az előző versben lévő gúny helyébe a lemondó sírás, a kemény vádaskodás helyébe a részvét lép. Életének összegzését a múlt, jelen és jövő szembesítésével éri el. A költő visszatekint életére, a jövővel kezd, amit a múlt igazolt. Úgy érzi, hogy elrontotta, elpazarolta az életét. Az utolsó részben megjelenik a jelen, az ősz, az elmúlás. A költő lázadás nélkül fogadja el élete végét. Az egyes idősíkokban más a cselekvés intenzitása, a múltban a legnagyobb, a jelenben viszont csak passzív részese a történésnek. A jövőben teljesen elvész a cselekvőképessége, mert a létezése is megszűnik. A költő bűnösnek érzi magát, ezért van az önvádló hang. Vállalja a felelősséget a múltjáért, magát vádolja a kialakult helyzetért. Legfőbb bűnét, az utolsó versszakban vallja be:

"Ifjúságom, e zöld vadont

Szabadnak hittem és öröknek."

azaz, nem vett tudomást az élet végességéről és a világ törvényeiről.

A vers alapvető metaforája az erdő, kulcsszava a "hittem". Retorikus, spirális, láncszerű szerkesztésű a mű.

 

 

Íme, hát megleltem hazámat


Ez is létösszegző vers, de ebben már búcsúzik. Tudomásul veszi, hogy nem térhet ki sorsa elől, és hogy ő felesleges. A vers új vonása, hogy már nem magát vádolja sorsának alakulásáért, hanem a környezetet hibáztatja. Leszűkíti a haza fogalmát, hazája csak a sírja lesz. A versben csak önmaga sorsát zárja le, reménykedik, hogy az emberiség nem pusztul el.

 

 

Ezek a versek sok szállal kötődnek egymáshoz, ugyanazok a motívumok, verselemek jelennek meg: mindhárom elégia, dalszerűen puritánok, nyelvük csaknem igénytelenné szegényített, érzelmekkel telítettek, ellentét van a meghatódott stílus és a kiábrándító durva szavak között.

 

József Atilla egy embertelen korban törekedett a teljes emberi és költői élet megvalósítására. Életét a teljesség- és szeretetvágy, az árvaság érzése és a társkeresés határozta meg. Törekvései tragikusan reménytelenek voltak. A valósággal való szembenézés, és az emberei magatartás megőrzésére való törekvés a legfőbb jellemzője költészetének.