Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Petőfi tájköltészete

2016.02.20

            Petőfi Sándor a magyar költészet világszerte ismert és elismert alakja. Művészete, életútja nemzeti értékeink közé tartozik. Életművének jelentős részét alkotják a tájábrázoló költemények.

            A táj, a természet a romantika idején egész Európában kedvelt téma volt. A tájban a romantikus művész az egzotikumot keresi, felerősödik az érdeklődés a nemzeti helyszínek iránt, megnő az igény a nemzeti vagy közvetlen környezet feltérképezésére. Meghatározó ábrázolási módszer a lírai közvetlenség.

            Petőfi tájleíró verseinek is legszembetűnőbb vonása az érzelmi telítettség, a személyesség. A tér tágassága, nagysága és a természet erői szinte mindegyik tájversében megjelennek. A másik közös vonás az otthonosság érzete. Petőfi természetimádata elemi erejű, tájverseiből árad a szeretet, az elevenség, az öröm. A versekben a táj, a tájban az ember, s a tájat szemlélő költő egyformán fontos. A tájleíró költemények között találhatók dalok, ódai vagy elégikus hangvételű versek, életképek.

            Petőfi a tájeszményben is újat hozott. A vadregényes, zordon, ember nem lakta hegyvidékkel szemben leggyakrabban az Alföldről, a pusztáról írta verseit. Ennek oka, hogy a költő szülőföldje, gyermekéveinek meghatározó helye az Alföld.  Aprólékosan ismerte és szerette a táj minden részletét. Számára az Alföld, a puszta a szabadság jelképe volt. A táj azt tükrözte számára, amit a társadalomból hiányolt.

 

            Az alföld

 

            Az alföldi táj Petőfi előtt a legköltőietlenebb és legköznapibb magyar táj volt, az ő költészetében lett szép magyar tájjá. Szinte a himnusz lendületével ír a valóság legegyszerűbb, legigénytelenebb jelenségeiről is. A költő nem közvetlenül látja az Alföldet, hanem emlékképeit idézi, képzeletében jeleníti meg a szeretett tájat.

            Az első két versszakban a kétféle tájideált állítja szembe:

 

            „Mit nekem te zordon Kárpátoknak

            Fenyvesekkel vadregényes tája!

            Tán csodállak, ámde nem szeretlek,

            S képzetem hegyvölgyedet nem járja.

 

            Lenn az alföld tengersík vidékin

            Ott vagyok honn, ott az én világom;

            Börtönéből szabadúlt sas lelkem,

            Ha a rónák végtelenjét látom.”

 

            A vers felütéses kezdésű. Felütése nem csupán érdeklődést felkeltő retorikai alakzat, hanem esztétikai értékelés és választás. Petőfi elutasítja a kanti szépségeszményt, szerinte nincs érdek nélküli szépség, szép az, amihez érzelmi viszony fűz.

            Az Alföldhöz való vonzódás másik összetevője is megjelenik: a szabadságélmény. Ezt többszörös metaforikus képsorral jeleníti meg (börtön, sas, végtelen).

            A költői nézőpont folyamatosan változik, hol tágítja, hol szűkíti a képet.

            A költemény csupa hang, csupa mozgás. A középpontban a költő áll, aki a tájbenyomásokkal lélekben egyesül. A versből sugárzik a világ és az ember létezése fölött érzett öröm, túláradó szeretet.

            A zárlat ódai magasságba emeli a költeményt, alapvető toposzokat használ viszonyának érzékeltetésére. Párhuzamba állítható a Szózat keretversszakaival:

 

 

            „Szép vagy, alföld, legalább nekem szép!

            Itt ringatták bölcsőm, itt születtem.

            Itt boruljon rám a szemfödél, itt

            Domborodjék a sír is fölöttem.”

 

            A puszta, télen

 

            A költemény Illyés Gyula szerint „a magyar sivárság gazdag képe”. A versben a lírai realizmus és a lírai közvetlenség találkozik. Nemcsak a címben jelzett puszta jelenik meg, hanem a teljes költői világkép, az egész magyar valóság. A természet, az én és a társadalom a versvilág három fő tényezője. A természet dermedt, élettelen, az én csak külső szemlélő – mintha a védett szoba melegében szólna az ellenséges hideg télről, a társadalomból pedig csak a perifériára szorult, tengődő figurák jelennek meg.

            Az 1. vsz. „Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!” felkiáltása szójáték: a puszta melléknévi és főnévi jelentésben is megjelenik. Ebben a vsz.-ban kedélyeskedő, derűs, bensőséges a hangulat. Az őszt rossz gazdaként személyesíti meg.

            A 2. vsz.-ban a negatív festést használja: a nyár értékeinek tagadásával mutatja be a téli tájat:

            „Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával,

            Sem a pásztorlegény kesergő sípjával,

            S a dalos madarak

            Mind elnémultanak,

            Nem szól a harsogó haris a fű közül,

            Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedül.”

A hangnem itt elégikussá válik.

            A 3. vsz. a hangos hiánya után a teljes mozdulatlanságot, élettelenséget jeleníti meg.

Két hasonlattal kezd:

            „Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,

            Alant röpül a nap, mint a fáradt madár.”

Az alacsonyan járó naphoz kapcsolódó megszemélyesítések tovább fokozzák a puszta pusztaságát és az életerő csökkenését.

            A 4-6. vsz.-ig az emberi élet színhelyei jelennek meg. A természeti jelenségekkel párhuzamosan itt is a visszafogott, lelassult élettevékenység ábrázolása jellemző. Kijelentésekre, tényközlésekre szorítkozik a szerző.

            A 7. vsz. már újra a kinti természetet ábrázolja, de a mozdulatlanság helyébe a szelek és viharok kavargása lép.

            A 8. vsz.-ban a betyár alakjával megjelenik a fenyegetett emberi lét. A „Háta mögött farkas, feje fölött holló” sor jelképszerű látomása emberi tragédiát sűrít magába.

            Ez a komor hangulat folytatódik a 9. vsz.-ban. Megjelenik a társadalmi-politikai sík is. A kiűzött király véres koronájának lehullása megfelel Petőfi politikai elképzeléseinek. De ez a kép arról is vall, hogy a természet mozdulatlanságával, dermedtségével szemben a társadalmi lét a végső megoldás felé halad.

            A verset három szerkezeti egységre lehet bontani (3x3 vsz.): kintről, a természetből (1-3.) jutunk el a puszta belső világáig (4-6.), majd ismét a kinti látóhatár terül elénk (7-9.).

            Strófaszerkezete a négyütemű 12-es variációja, rímelése páros rím.

 

            Összefoglalásként megállapíthatjuk, hogy az alföldi táj a magyarság, a nemzet sorskérdésének, a szabadságnak a jelképe Petőfi életművében.