Oktatási segédanyagok

Kiegyezés és a dualista állam

A kiegyezés a Habsburg uralkodóház, illetve annak feje, I. Ferenc József és Magyarország politikai vezetői között 1867-ben született megállapodások összefoglaló elnevezése volt. Magyar részről ez négy törvényt jelentett, amiket 1867. március 20-án fogadott el az egy hónappal korábban alakult magyar országgyűlés. Az érvénybe léptetéséhez az uralkodónak (Ferenc József) ezeket szentesítenie kellett, aki a fennálló viszonyok miatt erre csak akkor volt hajlandó, ha a magyarok megkoronázzák. Ezért 1867. június 8-án a Mátyás templomban sor került Ferenc József magyar királlyá koronázására. Ennek következtében 1867. július 28-án Ferenc József szentesítette a kiegyezési törvényt és ezzel létrejött az Osztrák–Magyar Monarchia, mely 1918-ig, az I. világháború végéig állt fenn.

Előzmények: 1860. október 20-án Ferenc József kiadta az ún. októberi diplomát, amely az országgyűlés visszaállítását helyezte kilátásba, majd 1861. február 26-án az ún. februári pátenst, amely a tartományi gyűlések fölé egy birodalmi gyűlést rendelt. Ezeket az 1861-ben újonnan összeült magyar országgyűlés feliratában nem fogadta el. Ezért Ferenc József ideiglenes, átmeneti állapotot, más néven provizóriumot hirdetett, Schmerling vezetésével (1861–1865). Ez a helyzet már lazábbnak mutatkozott az előzőnél, és a magyar nemesség is érezte, hogy most kell lépnie. Így Deák Ferenc a Pesti Naplóban közölte híressé vált „Húsvéti cikkét” (1865), amelyben kinyilvánította az uralkodó felé a nemesség hajlandóságát a változásra. Erre a császár leváltotta Schmerlinget, és megkezdődtek a tárgyalások a két fél között. Eközben tört ki az porosz–osztrák–olasz háború, amelyben az Osztrák Császárság vereséget szenvedett Poroszországtól, ennek eredménye is a kiegyezés felé hajtotta Ausztria érdekeit.

Tartalma

Ferenc József kinevezte és kormányalakításra kérte fel gróf Andrássy Gyulát a Felirati Párt részéről. A kiegyezés nem biztosította teljesen Magyarország függetlenségét Ausztriától, de reális kompromisszumot jelentett.

• Ferenc József előszentesítési jogot kap, vagyis törvényjavaslatot csak az ő egyetértése mellett lehet a Parlamentnek benyújtani.
• A miniszterelnököt a király nevezi ki
• Az ország önállóságot kap minden téren, 3 kérdéskört kivéve (külügy, hadügy, illetve ezek pénzügyei). Ezeket az ügyeket közös minisztériumokban intézték. A közös minisztereket a király nevezte ki. Alkotmányos felügyeletüket a többi ügyekben független osztrák és magyar törvényhozás által kiküldött 60-60 fős delegációk végezték. A két bizottság közösen nem tanácskozott, csak írásban érintkeztek. Évente váltakozva Bécsben és Pesten üléseztek.
• Közös volt a hadsereg is. A hadsereg parancsnoka a mindenkori uralkodó, jelen esetben Ferenc József.
• Az újoncmegajánlás a kormány kezében maradt.
• A pénzügyekről külön „gazdasági kiegyezés” született.
• A kiadásokról kvóta alapján osztoznak, amelyet 10 évente újratárgyalnak (itt meghatározott 30%-70% arány). A kvótával Magyarország részt vállalt az osztrák államadósságból is.
• Az országok között vám- és kereskedelmi szövetség jön létre
• Közös súly- és mértékrendszert vezetnek be.
• Közös fizetőeszközt vezetnek be (korona).
• A posta- és a távirdaügyet szinkronizálják.
• A magyar-osztrák viszony rendezése után sor került az országon belüli nemzetiségi kérdések rendezésére is.
• A horvátokkal is megkötik a kiegyezést, szabadon működhet a horvát parlament, a szábor és önállóságot kap a horvát kormány területén belül

Az 1867-ben, a kiegyezés eredményeként megalakult Osztrák-Magyar Monarchia kétközpontú (Bécs és Pest-Buda), dualista állam volt. A kapcsolat a paritás elvére épült: azaz a két fél teljes egyenjogúságot élvez.

Mindkét állam parlamentáris berendezkedésű, külön-külön kétkamarás törvényhozással és felelős kormánnyal. Ausztriában a tartományok, Magyarországon a megyék a területi közigazgatás alapjai.

1868-ban létrejött a nemzetiségi törvény a nemzetiségi viszonyok rendezése érdekben. A törvény területi egység és az egy politikai nemzet elvének alapján állva széles körű nyelvhasználatot biztosított az oktatás, a közigazgatás és az igazságszolgáltatás alsó és középső szintjén. Autonómiát nem biztosított, de lehetővé tette a nemzetiségi egyesületek és pénzalapok létrehozását. A törvény az ennél többre vágyó nemzetiségeket nem elégítette ki, de a korszak nyugat-európai szabályozásainál nem nyújtott kevesebbet.